Az északi parton beborul az ég

(lázálom)

„az utca végét, ami azt illeti

néhány karón sok rossz köcsög szegi

azon kívül nincs más, csak a tó

csendes, sekély, sohase loccsanó

zöld vize temetője kiscsirkéknek

sárga-zöld csosszanó iszapban lengenek

és semmivé lágyulnak

a rengeteg időben.

 

Hozd vissza a múltat,

a jó helyett jobbat.”

 (Kevés: A Tó)

I.

Magas dombtetőn állunk. Az ügyvédem, meg én. Lábunk alatt súlyos, hideg, őszi esőtől nedves a kiégett, kopár talaj. A szürke horizonton alálógó fellegekkel egybeolvad a szánkból eregetett, sűrű, fehér cigarettafüst. Kezeim és arcom, mint a hűtőházban lógó, fagyott húskoloncok. Az eső újra szemelni kezd, cseppjei apró tűszúrásként vájnak arcomba.

Szívunk egy utolsó slukkot az esetlenül megtekert, elázott cigarettából. A nikotin marja a torkom, a füst csípi a nyálkahártyám. A táj, akárcsak mi magunk, tömör, tejfehér hallgatásba burkolózik.

A papírmaradékot elmorzsoljuk, és a csikket egy jól irányzott mozdulattal elpöcköljük, messze, a végtelenségbe. Balszerencsét hozó hullócsillagként hág át a sűrű fenyőerdő, a kavicsos földutak felett. A kátrány feketére festi a sáros legelőket. A parasztházak apró szemű esőtől síkos, mocskos tetejét belepi a nikotin. Egyenesen a ködös, nyálkás völgyben megbúvó Tó merev vizében landol, ingerült hullámokat keltve az egészen addig nyugodtan hömpölygő, sötét, zavaros felszínen.

Beszállunk az autóba. Az ügyvédem, meg én. Továbbra sem szólunk egyetlen árva szót sem egymáshoz. Ideje indulni.

II.

A Tó vize most zöldes-szürke, sötét posvány.  Felszínén szivárványos nyálka, borosüvegek és cigarettacsikkek lebegnek. Pont olyan, mint azok az ütött-kopott, beton virágtartók a lakótelepen, melyekben évtizedek óta nem terem semmi, leszámítva némi gazt, gyomot, meg a visszafordíthatatlan eróziót, irreverzibilis pusztulást. Szürke, terméketlen földszínű gyász. Csikkek, hamu, szétnyomott sörösdobozok. Torz ebihalak úsznak a fekete, kátrányos sárlében. De a Tó nem volt mindig ilyen, tisztán emlékszem rá.

III.

Fekszünk a parton, testünket a hanyatló nyár utolsó, valamire való napsugarai simogatják erőtlen ujjbegyeikkel. Kezünkben barna sörösüveg, a fejünk felett elúszó bárányfelhők furcsa alakzatokká állnak össze. Ollóit csattogtató remeterák, porban hempergő tarka macskák. Az egyre erősödő szél elsodorja őket egymástól. Fel sem tűnik, de a déli part felett súlyos, fekete fellegek gyülekeznek. Aljas falanxszá sűrűsödnek, és lábujjhegyen lopakodnak a hátunk mögé, hogy onnan támadhassanak, egészen észrevétlenül.

Lomhán elered az eső, és mintha nem is vízcseppek, hanem apró, fehér pirulák hullanának alá ritmusos egymásutánban az égből. Feloldódnak a vízben, amitől egyre jobban felkavarodik a Tó önfeledten terpeszkedő, langyos, kék tükre.

Zavart hallgatás telepszik a tájra, és ránk is. Szorongástól feszülő, fojtogató, néma csend.

IV.

Álmomban ismét a lakótelepen járok.

A környék persze más, nem olyan, mint amilyennek korábban ismertem. Az utcák sötétek. A fölém boruló épületek betegen világított színházi díszleteit zöldes váladék, ismeretlen eredetű, ragacsos hurut balzsamozza be. Vastag, szinte áthatolhatatlan ködbe burkolózik minden, a rácsos szemeteskukáktól kezdve, egészen a végtelenségig nyújtózó, amorf házfalakig. A nyirkos levegőben súlyos, olajos télszag terjeng.

Bármerre is megyek, a szűk utcák húgytól bűzlő, összefirkált tűzfalakba torkollnak. A lépcsőházak sötét, foghíjas szája jéghideg halálszagot lehel. Olcsó sör, cigarettafüst és hypo orrfacsaró bűze árad a szürke gumival borított, iszonyatos torkokból.

Percekig, órákig, de lehet, hogy napokig bolyongok a szűkebbnél szűkebb, mocskos sikátorok útvesztőiben. Hallom, ahogyan a lüktető falak kelésekként szétnyíló, majd újból összezáródó pórusaikon át lélegeznek, sziszegnek, aljas szitokszavakat köpködnek a hátam mögött. Fejemhez vágják életem összes eddigi tévedését.

Minden egyes háztömb egyetlen hatalmas egész, egy rettenetes húsfal zsíros foszlányai nehezednek rám. Tapintásra azonban a falak nyirkosak és hidegek. Élettelennek tűnnek. Pontosan olyannak, mint kora őszi, borongós délutánokon a Tó lomha, szürke, zavaros vize a messzeségből.

V.

Autózunk a viharban. Az ügyvédem, meg én.

Az ablakon kopogó esőszemek lehangolóak is lehetnének, ám a város távolsága, a Tó közelsége, és a fejünk felett csapkodó villámok robbanásai valamiért felvillanyoznak. Elemi erő járja át a testem. A természet pusztító ereje feltölt energiával. Érzem, hogy a bőröm repedezni kezd, pikkelyek tűnnek elő a barázdák alól. De a magnóból előmászó 8 bites hanghullámok ragacsos csápjaikkal körbefonnak, megragasztanak, próbálnak egyben tartani. Egy ősrégi videójáték utolsó pályája ez.

A villámokkal dobálózó ellenséget kijátszva szélsebesen süvítünk a végcél, az utolsó, legyőzhetetlennek tűnő főgonosz felé. Egyenesen a Tó irányába.

VI.

A nyirkos éjszaka sűrű ködében az egyik betontömb némán áll a többi közt. Sötét ablakai mögül rózsaszínes szomorúság, langymeleg lemondás szivárog. Rozsdás kapuját gyermekét hazahívó anya, vagy épp behatolásra váró, reményvesztett prostituáltként tárja szét előttem. Szemeim előtt megnyílik a kórházszínű folyosók és beláthatatlan, sötét alagutak végtelensége.

Utolsó erőmet összeszedve lépem át a küszöböt, mielőtt a jeges, füstszagú éjszakában a házak végleg elzárnák előlem a gyéren világító telihold élettelen, lanyha sugarait is és váratlanul hátba támadnának, mint az éj leple alatt megbúvó, áldozatra leső junkie.

VII.

A kedvenc éttermedben ülünk, fent, a domb tetején, ahonnan a Tóra is tökéletes kilátás nyílik. A Te kedvenced, vagy talán az enyém, már pontosan nem emlékszem rá. Halászlét rendelünk, mert megkívántad, vagy talán én kívántam meg. Tulajdonképp mindegy is.

Ahogyan a vörös lében úszkáló húscafatok ott gőzölögnek előttünk, az arcodat fürkészem. A szemeidben csillogó, őszi napfényben tükröződnek a zsíros, nyálkás haldarabok. Olyan vagy Te is, mint a Tó. Pont, mint a víz azokon jeges, téli hajnalokon, amikor csípős széltől felkavart hullámok felpüffedt tetemeket sodornak a partra, és a nagy, szürke kövekből épített mólóhoz csapkodják őket. Baljós, titokzatos, csendes, és megközelíthetetlen.

De a Tó nem volt mindig ilyen. Tisztán emlékszem.

A levesnek csak a fele fogy el. Időközben az ég beborul, és jeges, szúrós őszi eső kezd szivárogni az égbolt repedéseiből. Felsegítem rád a vékony vászonkabátot, és elindulunk haza. Azt hiszem, eljött a pillanat, amikor végérvényesen, visszavonhatatlanul véget ért a nyár.

VIII.

Elveszve a háztömb gyomrában keresem az utat, de újra és újra csak önmagukba forduló folyosókba, semmibe vezető ajtókba, és rendellenesen több irányba közlekedő felvonókba botlom. Ahogyan egyre kétségbeesettebben kutatok a kijárat után, úgy kavarodok el, egyre mélyebben és mélyebben a lüktetve lélegző, sűrű sötétség belsejében. Körülöttem minden remeg, szuszog, hörög, pulzál, mégis egyedül vagyok a beláthatatlannak tűnő, hullagörcstől remegő, narancssárga félhomályban.

A lift két emelet között akad el velem. Az apró kamra falai remegni kezdenek, majd egyre közelebb és közelebb húzódnak egymáshoz. A mocskos zöld zománcfestékbe vésett obszcén szavak a falról lemászva émelyítően idegen körtáncot járnak körülöttem. Élükkel, hurkaikkal, vesszőikkel böködik, vagdossák bőrömet ahol csak érik. Végül elvesztem az eszméletem.

IX.

Az esőáztatta ablakon keresztül nézem, ahogyan elhagyott nyaralók, lepusztult üdülőtelepek, üres parkolók suhannak el mellettünk. Néha rég elfeledett kézfogások, semmibe veszett ölelések, nyárfák alatt lopott csókok elevenednek meg a szemem előtt. Szürke, ködbe vesző álomképek, szellemalakok csupán.

Eszembe jut, hogy tegnap este újra láttalak álmomban. Épp itt, a kikötő mentén sétáltam a parton, te pedig ott hevertél a kavicsos úton, egy horgász lábai előtt, félholtan kiterítve. Hosszú, formás lábaid helyén nyálkás uszony éktelenkedett. A testedet tátongó sebhelyek, horgok és kampók után maradt, gennyes hegek borították. A fertőzésnek indult vágások, mint virágzó vízililiomok a tó tükrén. A horgász egymás után szaggatta ki belőled a pengeéles horgokat, feltépve, hasítva a pikkelyek alatt megbúvó, hófehér bőrt, felismerhetetlenségig roncsolva a rózsaszín hússzövetet. Te némán, mégis csontvelőmig hatoló erővel, kínzó hangon üvöltöttél.

Szaladtam, tüdőmet kiköpve rohantam volna érted. Isten látja lelkem, segíteni akartam, de a lábamat ólomsúlyok húzták, úgy éreztem, hogy sűrű, sáros ingoványon áttörve kellene elérnem a partig. Mire sikerült, már késő volt.

Te élettelen hevertél a kavicsos úton, a horgász pedig, kezében vértől bordó acélcsáklyával, mozdulatlanul nézte a felismerhetetlenségig csúfított tested. Megfogtam a vállát, hatalmasat rántottam rajta, és a földre terítettem. Az öklömet a magasba emelve készültem lesújtani rá, ám ő meredt tekintettel az arcomba bámult, az ütés pedig abban a pillanatban megállt a levegőben. A pillanat kimerevített, tűélesen elkapott polaroidkép maradt csupán.

A földről a saját arcom nézett vissza rám, a tükörből jól ismert tekintet, melyről egészen addig azt hittem, az enyém. Azt hittem, hogy ismerem, most mégis gonosz, jéghideg és kiszámíthatatlan, teljesen idegen dologként bámult, egészen a zsigereimig, gyomrom tekervényeinek legmélyéig hatolva.

Pár pillanat volt .    Szótlanul figyeltük egymást, majd a halász hisztérikus, gonosz nevetésben tört ki, arca pedig füstként foszlott szét a nyirkos, ködös, őszi délutánban. Éreztem, ahogy az utolsó csepp erőm is elhagy.

Reggel annyira gyengén ébredtem, mint egész addigi életem során soha korábban. Körbenéztem, de hiába. Te nem voltál sehol. Végérvényesen eggyé váltál a Tó csöndes, szürke örökkévalóságával.

X.

Egy végtelenbe nyúló, sötét folyosón térek magamhoz. Ismét a lakótelepen. A falból nyíló ajtókat vaskos rácsok védik az illetéktelen behatolóktól. Vagy hiába is nyílnak, egyszerűen nem vezetnek sehová. Hányingerem van, szédülök, és érzem, hogy végleg elvesztem a panelház gyomrában szunnyadó, pokoli metróállomások felé vezető, kórházszínű lépcsők, és a falakban futó, rendszertelenül kanyargó, sötét folyosók fogságában.

A narancssárga pincékben elfeledett bútorok és rozsdásodó gyermekbiciklik roncsai túlvilági ritmusra táncolnak. A sorsukra hagyott, filléres ponyvaregények dohos lapjairól a földre hullnak a betűk, és egészen új, rémületes történeteteket alkotva állnak újból össze. A sarokban roskadó szekrények kivágódó ajtói mögül fülsiketítő hangerővel ordít a ritmustalan csontzenével kísért, disszonáns őrület.

Mi lehet vajon veled? Neked sikerült megtalálnod a kijáratot?

XI.

Bármit gondoltam volna pár hónappal korábban, csak azt nem, hogy itt fogok térdepelni a falu határában, a Tó melletti, göcsörtös földút közepén. A kezeim a tarkómra fonva, szemeim amennyire csak tudom, összeszorítom. Fogaim a hidegtől és a rettegéstől vacognak, csikorognak, mint acélkörmök a krétatáblán, miközben várom az utolsó, mindent eldöntő ütést. Érzem, ahogyan a tarkómhoz érő hideg fém birizgálja a koponyámat. Mintha egy ritka, acéltestű molylepke szállna a fejemre, és jeges csápjaival próbálná megtalálni a megfelelő pontot, ahol szívókáját belevájhatja agyvelőmbe.

Az ügyvédem beleslukkol a cigarettájába, majd hangosan felnevet. A Tó vize nyugtalanul megremeg kegyetlen hanghullámoktól. Lassan visszaszámolok magamban. 3...2...1...és a csákány már lendül.

Persze nem bírom megállni, hogy az utolsó pillanat előtt ne nyissam ki a szemem. Ekkor látok talán életemben utoljára hullócsillagot. Hatalmas, mocskos szürke csóvát húz maga után, úgy száguld el a fejem felett, mintha valaki egy leégett cigarettacsikket pöckölt volna el mögöttem. Azért kívánok még egy utolsót, hátha teljesül. Egy teljesen logikátlan, értelmetlen marhaságot, mert tudom, hogy innen már úgysincs visszaút. Felkészültem. 3...2...1... A szerszám lendülésétől suhog a levegő.

XII.

Egy magára hagyott, régi játszótér. Vasból készült mászókák, rozsdás monstrumok, megannyi, enyészeté lett csontváz. Feltépett sírgödrökből kikapart, örök időkig rothadó acéltorzó. Sűrű, durva levelű bokrok, pulzáló hús Larsen-Nielsen. Távol egymástól, távol tőlem, mégis annyira nyomasztóan közel. Egy kulcsra zárt kisszoba a klausztrofób gyermekkorból. A tér egyik sarkában egy mocskos vízzel telt, kőből készült virágtartó. Felszínét vastag, méregzöld békalencse borítja. Pont olyan, mint a Tó az őszi délutánokon. Csak kicsiben, itt, a lakótelep közepén.

Valami van a víz felszíne alatt. Érzem. Egy csillogó fémtárgy, egy kampó, egy kallantyú kilóg a hínár kaotikus erdejének egyik sarkából.

Feltűröm az ingujjam és beletúrok a langyos, szürke posványba. A víz mélyebb, mint azt elsőre gondoltam volna. Egészen vállig merülök, túrok a mocsokban, de valahogy csak sikerül, majdnem a felszínig tudom hozni a beton aljzaton pihenő, súlyos, ósdi tárgyat. Legnagyobb meglepetésemre egy írógép az.

Nem vagyok biztos abban, hogy mit, de azonnal tudom, hogy írnom kell. Valami nagyon fontos dolgot. Valaki olyannak, akit nagyon is jól ismerek, ám most mégis úgy tűnik, alig tudok róla valamit.

Letérdelek és gépelni kezdek, mintha az életem múlna rajta. Talán így is van. A vízben álló tárgy testét továbbra is nyálkás, ezer felé ágazó vízinövény borítja. Valami azonban furcsa, valami nincs rendben. Ekkor veszem észre, hogy ezek nem valódi billentyűk. Legalábbis nem szokványosak. Lüktető, lucskos halszívek, a közepükbe rozsdás körömreszelővel karcoltak érthetetlen, furcsán kacskaringós, kusza ábrákat, ismeretlen betűket.

Kétségbeesve kalapálom a hússzövetet, ám a klaviatúra folyamatosan kicsúszik kezeim alól, aztán végül teljesen szétmállik, darabokra hullik. A szavak értelmetlen összevisszaságban lebegnek a víz felszínén. A puha hús szertefoszlik a szürke, ragacsos ingoványban.

XIII.

A pillanat végtelennek tűnik. Térden állva várom a hóhér utolsó csapását és közben érzem, hogy teljesen üres vagyok. Meghalt minden, semmi sem dolgozik már bennem, nincs életösztön, nincs fájdalom, nincs semmi. Csak a félelem. Neked adtam minden egyebet. A szerszám úgy hatol majd át a csonton, mint kés a vajon. Átfúrja és szilánkosra töri a koponyát, a szürkeállomány a bal szememmel együtt pedig úgy fröccsen a kavicsos talajra, mint egy pohár kiloccsant, langyos Martini, amiből elgurult az egyébként is felesleges, keserű olívabogyó. Közben semmi másra nem tudok gondolni, csak a szeptemberi délutánokon dühösen hullámzó, szürke víztömegre. meg arra, hogy a Tó nem volt mindig ilyen.

Aztán úgy fél óra (vagy 3 óra? 1 perc?) múlva magamhoz térek . Még mindig kint térdepelek a köves úton, de már egyedül vagyok, nincs körülöttem senki. Az ügyvédem eltűnt, a kocsi pedig mintha ott sem lett volna soha, még csak nyomokat sem hagyott maga után a sárban. Életben vagyok, a csákány nem csapott le, bár nem tudom, hogyan lenne jobb.

Elterülök a sáros, kavicsos földúton, és meredten bámulok az égre. Fejem felett a Tó hullámai összecsapnak.

Az északi parton ekkor újból beborul az ég, és elered az eső.