AZ ÖRÖMAPA

Tegnap éjjel arra gondoltam, mi lenne, ha levágnám a farkam? Nemigen hiányozna senkinek, magamnak meg pláne nem. Egy ideje úgysem használom azon kívül semmire, hogy naponta párszor kieresztem a testemből a bennem poshadó, sötétsárgás vizeletet, na meg amúgy is, csak zavar a járásban ez a lábaim között otrombán himbálózó, satnya húsdarab.

Összeszedtem hát minden erőmet és kisétáltam a konyhába, hogy felmérjem a rendelkezésemre álló eszköztárat. A konyhakés ugyan megfelelő méretűnek bizonyult, azonban éle az elmúlt évek alatt meglehetősen kicsorbult már, ezért inkább a sokkal kisebb, ám jóval élesebb sajtszeletelő mellett döntöttem. Mielőtt lefeküdtem volna az ágyra, magamba nyomtam úgy egy levélnyi fájdalomcsillapítót meg egy adag nyugtatót is, és leöblítettem az egészet egy kevés olcsó, sebbenzin-ízű vodkával. Ha beledöglök, akkor sem történik igazából komoly baj, legalább nem kell magam után mosni a véres lepedőt, meg azon gondolkodni, mi a fenét is csináljak a frissen amputált, véres szerszámommal.

Iszonyatos fejfájással és hányingerrel ébredtem. A szoba vadul hullámzó, tajtékos szartengerként kavargott körülöttem. Én meg ott hánykolódtam a közepén, mint a világ legszerencsétlenebb, legszánalmasabb tengeribeteg hajótöröttje. Kinyitottam a szemem és azonnal elokádtam magam. A fájdalom, a szédülés, az elviselhetetlen szag, és a vártnál is borzasztóbb látvány egytől egyig ellenem dolgoztak. Az egész ágymatracot gőzölgő alvadt vér borította, mintha csak egy ártatlan borjút véreztettek volna ki rajta az éjszaka legsötétebb órájában a Sátán elkötelezett szolgái. Összeszedtem minden erőmet és a lábam közé pillantottam, ahol megláttam sajgó alfelem, egy szürke, véráztatta törölközőbe csavarva. Alattam minden barna szutyokban tocsogott és iszonyatos szagot árasztott.

Csodálatos! Nem elég ez a töménytelen mennyiségű vér, még a fájdalomtól és a gyógyszerektől össze is csináltam (még hogy összecsináltam… borzalmas biogejzír módjára összefostam) magam. Hát, jobb már nem is lehetne… A kín, amiről pár percre sikerült megfeledkeznem a meglepettségtől villámcsapásként hasított újra az agyamba.

Megpróbáltam elmozdítani a lábam közül a véres, mocskos törölközőt, de minden egyes apró mozzanat olyan volt, mintha száz kisnyugdíjas döfködte volna hatalmas kötőtűjével a vérfoltos ágyékom széttrancsírozott maradványait. Könny szökött a szemembe, részben a borzalmas fájdalomnak, részben pedig annak köszönhetően, hogy nyomorultnak, szánalmasnak, és teljes mértékben haszontalannak éreztem magam. Patakzottak a könnyeim, a garatomban éreztem lecsordogálni az arcüregemben egyre sűrűbben képződő, mindent elöntő, zöld váladékot. Véresre kapartam körmeimmel az arcomat, majd nagyjából negyed óra szenvedés után mintha csak elájultam volna, álomba merültem, és úgy aludtam, mint akit fejbe vertek egy hideg, rozsdás, tizenöt kilós vascsővel.

Nem tudom, mennyit aludhattam, a redőnyön beszűrődő fény arra engedett következtetni, hogy nappal van, tehát az is lehet, hogy csak pár órára szenderültem álomba, de az is, hogy egy teljes napra, vagy hétre kómába bőgtem magam. Na de mit számít ez? Ha egy egész évet aludtam volna át, az sem sokat változtatott volna nyomorult helyzetemen. Egyébként meg, már határozottan jobban éreztem magam. Sokkal kipihentebb voltam, kevésbé sajgott a fejem, az iszonyatos émelygés is alábbhagyott, és egy kicsit talán sikerült feldolgoznom az éjszaka folyamán történt eseményeket is. Egy fasz, ide vagy oda még nem a világ, lehetne sokkal rosszabb a helyzet! –próbáltam elviccelni magamban a dolgot, de ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy továbbra sem mertem az oldalamra fordulni, és szemügyre venni a mellettem heverő véres, élettelen koncot.

Mélyen magamban talán attól rettegtem, hogy hirtelen rám tör a pánikroham, és mélyen megbánom, amit magammal műveltem. Megpróbálom valahogy visszacsinálni az egészet, és egy adag szigetelőszalaggal újra a lábam közé erősítve a már bomlásnak indult szervet. Azonnal utcára rohanni és megbaszni bármit, ami él, mozog, és a balszerencséjére az utamat keresztezi. Ezzel is bizonyítva magamnak, hogy azért mégsem akkora a probléma, mint amekkorának első ránézésre tűnhet.

Egyszer csak, ahogy ilyen és ehhez hasonló marhaságokon gondolkoztam, furcsa zaj csapta meg a fülemet. Mintha valaki elhaló, gyermeki hangon sírt, vagy sokkal inkább szomorúan, magába roskadva szipogott volna a szobában. Egy pillanatig nem hittem a fülemnek, aztán, ahogy lélegzetvisszafojtva kezdtem figyelni a szoba minden apró rezdülését, határozottan kivehetően hallottam, hogy a keserves hang az én ágyam mellől jön.

Remek… Úgy látszik, totálisan begolyóztam – gondoltam magamban, és figyelmemet hangos hümmögéssel és egy régi Bergendy szám dudorászásával próbáltam elterelni a kísérteties hangról, ami nem hogy nem akart elmúlni, de egyre inkább csak erősödött, és figyelmen kívül hagyhatatlanul hangos, fület sértő gyermeki bömböléssé dagadt pár perc leforgása alatt. –Mi a kurva Isten fasza? –Kiáltottam el magam hangosan, és abban a hegyoldalon guruló hordóba gyömöszölt Gellért püspök gyorsaságával fordultam át testem jobb féltekére.

Már majdnem kezdtem megbánni a dolgot, már majdnem elkezdte a torkomat fojtogatni az undorító hányinger, aztán a végén valahogy mégsem történt semmi. Az aljas módon sajtvágó késsel lenyiszált, hengeres húsdarab ugyanis nem volt az ágyon, egyszerűen csak úgy nyoma veszett. Semmi mást nem láttam magam mellett, csak egy tenyérnyi nagyságú, barnás vérfoltot, és egy, az ágy mellé mutató, hosszúkás, girbe-gurba vércsíkot, melyek arra engedtek következtetni, hogy nyilvánvalóan levertem magam mellől a lemetszett péniszt, miközben este mindenféle borzalmas lázálmok közepette hánykolódtam a fostengeren. Erre gondolva ismét iszonyatos émelygés fogott el, azonban megint nem sikerült kiadnom magamból meggyötört gyomrom tartalmát, hiszen az előbb egy pillanatra elhallgató, fülsiketítő bömbölés ismét elkezdődött és hangosabb volt, mint bármikor.

A rohadt életbe!

Nem akartam hinni a saját szememnek. Az ágy szélén gubbasztottam és a meglepettségtől még arról is megfeledkeztem, hogy tulajdonképpen most illene rosszul lennem, vagy legalább valamiféle pánikrohamot kapnom. Addig verni a homlokom a falba, míg olyan vörösre és olyan ostobára nem kalapálom a fejem, mint egy túlérett, szottyadt, leértékelt, áruházi paradicsom. De csak ültem ott, bámultam magam elé, és abban bíztam, hogy majd elmúlik. Minden elmúlik egyszer ugyanis.

Lábaim előtt, a mocskos rongyszőnyegen ott hevert a tegnap még satnya combjaim közt ide-oda lifegő, nyamvadt, szőrös szerv, partra vetett bálnához hasonlóan vergődött, és olyan hangokat adott ki magából, mint egy nejlonszatyorba szorult, haldokló csecsemő. Nyilvánvalóan csak a körülmények rendhagyóságának köszönhetően éreztem úgy, mintha iszonyatos fejét felém fordította volna, és nem létező tekintetét rám szegezve, mint egy elhagyott madárfióka kérte volna, hogy segítsek rajta. „Vegyél fel, fürdess meg, gondoskodj rólam!” Habár az altesti zokogáson kívül egyetlen szó sem hagyta el a rajta található, korábban csak alantas testnedvek mindennapos ürítésére szolgáló, szájszervvé avanzsált nyílást, éreztem, ha beszélni tudna, pontosan ezt mondaná, nem is mondhatna mást szerencsétlen.

Nem tudom, mi lelt akkor, de teljesen logikusnak tűnt, hogy felvegyem a földről, letisztogassam, becsavarjam egy régi atlétatrikóba és megpróbáljak megetetni vele valami tápláló, folyékony dolgot. Legnagyobb sikerem az ultrapasztőrözött dobozos tejjel volt, de mint később kiderült, nem volt ellenére a turmixgépben pépesre darált heringfilé sem. Ez utóbbi nyilván szebb napokra emlékeztette, és úgy habzsolta a bűzös halpürét, mintha csak az élete múlott volna azon, hogy az utolsó cseppig, mind elfogyjon a tányérról.

Azóta másfél év telt el. A kis Krinolint (merthogy így neveztem el) ahová tehetem, magammal viszem. Télen bebugyolálom egy meleg gyapjúsálba és a kabátom belső zsebébe rejtve járom vele az utcákat. Olykor-olykor, mikor a kíváncsi tekintetek másfelé kalandoznak, lopva kigombolom a vastag ruhadarabot, és együtt csodáljuk körút lámpáira felaggatott, csodálatosan világító, ünnepi dekorációt. Gyakran sír, ha egy épp arra járó, furcsán bámuló kispolgári család, vagy egy megrökönyödött kisnyugdíjas párocska miatt vissza kell toloncolnom vastag, bélelt kuckójába, azonban ilyenkor általában bontok egy szívószálas csokis tejet és a szájába tuszkolom. Ettől azonnal megnyugszik, és hálás csendben szunyókál a zsebben, egészen addig, míg haza nem érünk.

Persze sokan mondhatnák, hogy ha nagyon akartam volna, könnyedén megszabadulhattam volna ettől a förtelmes szörnyszülöttől. Egyáltalán nem lett volna nehéz feladat elbánni vele, egy Lidl-ös szatyorba gyömöszölve végezhette volna a szeméttároló egyik bűzös konténerének a mélyén, és hát más nagy valószínűséggel ezt is tette volna, de lássuk be, mégis csak az én péniszemről volt szó, hiába metszettem le előző éjszaka hirtelen felindulásból egy sajtvágó késsel. Hiába szerettem volna tőle olyannyira megszabadulni, hiába szerettem volna visszaszerezni tőle olyan nagyon az életem feletti, egyre jobban elveszni látszó irányítást, azért mégis csak a saját farkam, és úgy érzem, kötelességem gondoskodni róla. De sose volt még ennyire jó. Sose.