Ah, Cannibal Corpse! That’s brutal! – Talán erre a mondatra számítottam legkevésbé, amikor az indulás előtti rohanásban épp a kicsit sem diszkrét metálpóló akadt a kezembe. Arra még kevésbé, hogy az sajnos napokig fog rajtam rohadni, mert valamelyik reptéren elhagyják a poggyászomat az összes ruhámmal, a laptoptöltőmmel és a fényképezőgépemmel együtt, na de ennyire ne rohanjunk előre.
A British Airways utaskísérője cinkosan mosolyog és szemmel láthatóan nagyon tetszik neki a ruhadarab, amely egy csecsemőcsontváz társaságában öles betűkkel hirdeti, hogy “Születéskor felkoncolva”. Pedig első ránézésre Rudy (mert magamban így neveztem el, ne kérdezzétek, miért) olyan faszinak tűnik, akinek sokkal inkább a Bee Gees lehet a zsánere. “Is that a band?” Kérdezi Rudy, én pedig mondom, hogy hát persze, “the greatest boyband in history after the Backstreet Boys”. Veszi a lapot, röhög, én meg búcsút intek neki és már rohanok is a Hongkongba tartó átszálláshoz, ami igaz, csak két óra múlva indul, de szeretnék biztos lenni abban, hogy semmit nem baszok el.
Említettem már egyébként, hogy rettegek a repüléstől? Persze nem attól, mint minden normális ember. Hogy fent vagyok a levegőben, az tulajdonképpen egyáltalán nem zavar. Miért is zavarna? Egyrészt kurvára szép dolog felülről látni a felhőket, másrészt pedig a földön sokkal több baj érhet mint a levegőben. Sosem hallottam még olyasmiről például, hogy valakit több ezer méter magasan molesztált volna egy NAV-os végrehajtó. A csekkolástól, az átszállásoktól, a biztonsági ellenőrzésektől és minden egyéb velejárójától azonban már legalább annyira kiráz a hideg, mint az adóhivatal embereitől. Hánynom kell az idegtől, pláne, hogy most csinálom először (tisztára mint az első dugás, nem?), ráadásul tök egyedül (tisztára mint a… á, hagyjuk…), és hát most mégsem Zamárdi felsőig utazom.
A Liszt Ferenc reptéren a csekkolást intéző hölgy (az elkövetkezőkben csak mint “ferihegyi picsa” szeretnék rá hivatkozni) persze megnyugtatott, hogy nincs miért aggódnom. Feladom a csomagomat, megkapom a beszállókártyáimat és ha nincs nálam fegyver vagy narkó, nagy gond nem lehet (Tiszta szerencse, hogy a heroinos tűkkel töltött vadászpuskámat most mégsem hoztam magammal). Arra azért felhívta a figyelmemet, hogy a poggyászomat majd Hongkongban fel kell vennem és újra becsekkolnom a hosszú várakozási idő miatt. Ezt pedig már alapvetően baljós előjelnek tekintettem, és csak utólag gondoltam bele abba, hogy hát miért éppen Hongkongban kellene, ahonnan ugyanazzal a légitársasággal repülök tovább Japánba? Miért nem Londonban, ahol légitársaságot váltok? De gondoltam, a ferihegyi picsa jobban tudja, én meg, mint minden mást az életben, majd ezt is megoldom valahogy.
Aztán persze jött az első meglepetés. Hongkongban szinte senki nem beszél rendesen angolul, erre akkor kellett rájönnöm, amikor nagyjából a nyolcadik biztonsági ember tudta csak elmagyarázni nagy nehezen, hogy a poggyászt csak akkor tudom átvenni, ha belépek az országba. Ehhez pedig az immigration részlegen ki kell töltenem egy papírt és meglátják, mit tehetnek. Hát, jó, bassza fasz, gondoltam a 12 óra várakozási időbe ez is belefér, legalább lesz róla valami hivatalos dokumentumom, hogy már Hongkongban is jártam.
Olyannyira belefért az időbe, hogy percek alatt kint álltam a hongkongi reptér előcsarnokában, a csomagomra várva, ami persze nem jött. Hát miért is jött volna?
Kezdtem kétségbe esni. Az idegösszeomlástól egy kedves úriember mentett meg, aki kérdésemre közölte, hogy szerinte ez az egész egy baromság, és a ferihegyi picsa hülyeségeket beszélt. Ha gondolom, utána néz a csomagomnak és felvehetem, de az csak felesleges felhajtás lenne, mert amúgy egyenesen Oszkába küldik, ahogy ez lenni szokás. Szóval egy gonddal kevesebb, gondoltam akkor még rendkívül naivan magamban és megköszöntem a segítséget. Nagyjából egy óra keringés és kézzel-lábbal mutogatás után sikerült újból átesnem egy security checken és visszajutni az induló gépekhez. Már csak 11 óra a Japánba startoló járatig. Fél lábon ugrálva is kibírom azután a körülbelül 15 óra után, amit eddig repüléssel töltöttem és ami alatt semmit sem aludtam, köszönhetően annak, hogy egy 12 órás éjszakai járatra továbbra sem tiltja törvény, hogy 10 év alatti gyerekek is felszállhassanak.
Ja, amúgy a British Airways gépe a fapadosnál is fapadosabb volt, nagyjából tényleg olyan, mintha egy darab deszkán ülve utaztunk volna Heathrow-ig, de legalább csak másfél órát kellett kibírni rajta. Laza Eger-Budapest táv, vonaton már gyakorlott vagyok benne, és hát ott még perecet meg vizet sem kapunk, és a zenei ízlésemet sem dicséri meg a kalauz. A Cathay Pacific már jobban kitett magáért. Kényelmesebb ülések, ehető vacsora és reggeli, ráadásul vegetáriánusként sem kellett éhen halnom, ami azért valljuk be, hatalmas megkönnyebbülés. Utazás közben pedig filmezhetsz, olvashatsz vagy játszhatsz is. Gondoltam, itt a tökéletes idő arra, hogy végre megnézzem a Murakami novellájából készült Drive My Cart, és hát spoiler, spoiler: ennyi kibaszott dugást film első félórájában én még nem láttam, de szerintem a mögöttem ülők és a véletlenül oda-odapillantó utaskísérők sem.
Apropó, utaskísérők: muszáj megjegyeznem, hogy az ázsiai légikisasszonyok a mennyországból jöttek, más magyarázat egész biztosan nincs rájuk, mindannyiukba szerelmes vagyok egy kicsit. Vagy inkább nagyon.
Szóval mindent összegezve a tapasztalataim pozitívak, leszámítva azt, hogy én megérkeztem Japánba, de a feladott poggyászom nem. Ha pedig nem találják meg, hát, abban az esetben egész biztos, hogy hamarosan a szagom is hű lesz ahhoz az ikonikus death metál pólóhoz, ami harmadik napja rajtam rohad, és újdonsült barátom, Rudy hazafelé már jó messziről felismer majd. Ha egyáltalán felengednek a gépre.
—————————
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél többet is olvasni a jövőben, támogathatod a munkámat a Donably profilomon vagy a PayPalon keresztül is. Persze nem muszáj. A döntés rajtad áll. OI!
