Azzal, hogy Oszakában folyamatosan maszkot kell (vagyis egy ideje már csak illik) viselni, egyetlen probléma van: az ember nem érzi a város illatát. Pedig az illatok rengeteg dolgot elárulnak egy helyről, képesek nyitott könyvvé tenni egy hatalmas, több mint kilencmillió lelket számláló várost is. Lyonból például leginkább az olcsó cider és a friss pékáru illatára, na meg a napon felejtett brie sajt iszonytató hullabűzére emlékszem. Belgrádot a zsíros csevap súlyos aromája és a levegőben húsz év után is tapintható lőpor szaga lengi be. Na meg az olcsó söré, aminek az íze akár csak a vizezett húgy. Görögországból rendkívül sablonos módon a sós tengervíz, a gyros és a negyven fokos, fülledt szobára ráülő szerelem illata maradt meg az emlékeimben.
Oszaka pedig kissé olyan, mint egy új, izgalmas szerető, akivel minden egyes nap egy újabb, felfedezésre váró kaland.
Minden kerületnek, minden utcának kissé más az illata. A belváros, Minami, Dotonbori és Tsutenkaku egy hatalmas luxusétterem konyhája, ahol megannyi érdekes étel aromája kavarog a levegőben. A különleges serpenyőben füstölgő, szójaszósszal, újhagymával és gyömbérrel tálalt polipgolyók, a Takoyaki (たこ焼き) édeskés gőze összefonódik a Mitarashi Dango (みたらし団子) már-már émelyítően szirupos aromájával és izgalmas, bódító elegyet alkot a matcha fagylalttal töltött édes zsemle, a melonpan (メロンパン) zamatával. Mielőtt azonban túlságosan is sok lenne a cukormázas ideákból, a következő sarkon arcon csap és kijózanít minket az Okonomiyaki (お好み焼き), a japán pizzának is nevezett káposztás lepény fűszeres illata, ami azonnal kívánja magára az erős, frissen főzött fekete kávét.
Meglepő módon a Kuromon halpiacon sem kellemetlen halbűz, sokkal inkább az óceán élővilágának sajátosan izgalmas, édeskés illata fogad. Azt is mondhatnám, hogy itt az umamit (旨味) a levegőből szippantja magába az ember. A friss tonhal, a megannyi kagyló- és rákféle vagy a tengeri sün mellett grillezett polipot, tintahalat és fürjtojással töltött édes bébipolipot, úgynevezett Tako Tamagot (タコ卵) is ehetünk. Ha úgy tartja kedvünk, akár reggelire is.
De Oszaka – habár gyakran csak “Japán konyhájaként” emlegetik – sokkal többről szól az ételnél.
A bevásárlóutcák apró antikváriumaiban kétszáz éves fametszetek és megannyi tündérnyelven íródott könyv között elveszve szívhatjuk magunkba a megdermedt idő évszázados porát. A kastély parkjának levegője a frissen nyíló szilva- és barackvirágoknak, valamint a fák alatt fotózkodó, gyönyörű lányok parfümillatának köszönhetően pillanatok alatt felpezsdíti az oxiticin-termelésünket. A város eldugott kis utcái vasárnap a házak ajtajában vagy az erkélyen lógó mosott ruhák friss illatába öltöznek. A parkokban éjszakánként balzsamos vaníliaillat fonja körbe a fáradt turistát, míg a sikátorokban meghúzódó izakayák (居酒屋) és zsúfolt, zsebkendőnyi éttermek bejárata előtt alkohol és dohányfüst szaga visz életet a neonszínű éjszakába.
A hajnali eső után pedig olyan friss és üde a város, mint a szájmaszk alatt lopva bedobott mentolos cukorka illata.
Néha persze megcsap egy kis csatornaszag is, ilyenkor eszembe jut a magány, de csak egy pillanatra, tényleg csak egyetlen pillanatra. És hát ezután kissé fájó szívvel ugyan, de le kell írnom azt, hogy ez a kis kellemetlenség semmi az olcsó döner és az állott húgy csípős szagához képest, ami a budapesti flaszterból párolog. Az aluljárókban a metróhuzat még mindig az elmúlt ötven év terheit söpri maga előtt. Minden a borravaló csörgéséről és a szomszéd tehenéről szól, miközben a legtöbben elfelejtjük észrevenni azt, hogy a saját portánk mellett bizony a közöset is sepregetni kellene.
Milyen kár, hogy évszázadok óta sújt minket az az istenverte turáni átok! Hiszen – habár a legendák, melyek szerint Japánban még egy eldobott csikket sem látni az utcán, távolról sem igazak, de – ez az ország a tökéletes példa arra, hogy szépen és méltóságteljesen, egymást tiszteletben tartva is lehet élni. Azt hiszem, a potenciál meglenne bennünk, erre mi mégis úgy döntöttünk, hogy egyszerűbb köpni egymásra, a sarokba hugyozni, majd begubózva, nagy lendülettel gurulni lefelé a lejtőn.
Vagy sokkal inkább ezt kényszerítették ránk. Sajnálom. Kimondhatatlanul sajnálom. Olyannyira, hogy majd’ belehasad a szívem.
———————————–
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél többet is olvasni a jövőben, támogathatod a munkámat a Donably profilomon vagy a PayPalon keresztül is (a Donably nem igényel regiszrtrációt). Persze nem muszáj. A döntés rajtad áll.
Ha pedig szeretnél fotókat és egyéb exkluzív tartalmakat is látni, YouTube-on, Tumblren és Instagramon is követhetsz. OI!
