Állok egy domb tetején, valahol Oszaka külvárosában. Nézem az alattam elterülő várost, a felhőkarcolókat, a vakítóan kék eget. Közben azon gondolkodom, hogy hát mégis, hogy a picsába kerültem én ide? Mármint ne értsetek félre, nem rossz értelemben mondom.
Sohasem gondoltam volna, hogy valami lehet annyira jó érzés, mint itt állni, ebben a pillanatban, ezen a helyen. Vagy 200 lépcsőfok megmászása után. felpattintani egy 100 yenes italt, magamba szívni a nyíló barackvirágok és a magnólia illatát és letekinteni a 223 km²-en elterülő metropoliszra.
A parkban egy idős bácsi a koi pontyokat eteti, a virágzó fák alatt színes kimonóba öltözött nők szelfiznek, akik maguk is olyanok, mint a bimbózó tavaszi virágok. A tó körül a világ legaranyosabb gyerekei szaladgálnak, és habár valójában ki nem állhatom a gyerekeket, el kell ismernem, hogy a japán kölykökkel és a kis cipó arcukkal képtelen vagyok betelni.
Szóval kibaszottul csodálatos érzés itt lenni.
Éppen ezért az elmúlt pár napban többször is megkérdeztem magamtól, hogy hát mégis, ez most valós? Hogy a picsába kerültem én ide? Mi a faszt keresek itt? Hogyan lehetséges az, hogy egyszer valami az életben sikerült? Hogyan lehetséges az, hogy végre ott lehetek, ahol évek óta szeretnék lenni?
És hát azt hiszem, hogy csak két dolog kellett hozzá <szabópéter üzemmód ON>: hinni benne, tenni érte és nem feladni. Ja, bocs. Ez három. De mindegy, a lényeget asszem érted.
A legjobb az egészben egyébként az, hogy még csak erőlködnöm sem kellett. Hogy mikor valaki megkérdezte, hogy amúgy miért akarok én Japánba jönni, akkor rezzenéstelen arccal, a legerősebb meggyőződéssel azt tudtam mondani, hogy “hát, szeretnék kint élni és dolgozni majd a közeljövőben, de egyelőre csak úgy felmérném a terepet. Másfél hónapig utazgatnék meg szentélyeket látogatnék, vágod?” És hát tessék, három hete (bassza meg, már három hete…) itt vagyok, utazgatok és közel 30 szentélyt látogattam már meg. Ezek közül mindegyik egy olyan egyedi és megismételhetetlen élmény, amiről majd a későbbiekben bővebben is szeretnék írni, de most ne rohanjunk ennyire előre.
Többen is kérdezték már, hogy mégis mi ez a különös fixációm a japán szentélyekkel kapcsolatban. Miért vagyok képes arra is, hogy több mint 9000 kilométert utazva járjak egyik helyről a másikra és gyűjtsem a goshuinokat (御朱印), azaz a szentélylátogatást igazoló pecséteket és kalligráfiákat?
Hát, többek közt azért is, mert ez az utazás jóval többet jelent számomra az egyszerű turistáskodásnál. Egyfajta spirituális élmény. Olyan, mint másnak egy El Camino, Mekka, Izrael vagy a Holdutazás. Tököm tudja. Lassan másfél éve tartom ugyanis magamat a sintó követőjének. Én, aki világ életében irtóztam a szervezett vallástól, a gyülekezetektől és a szektáktól pedig egyenesen elkap a hányinger. Én, aki számára a személyes tér és a szabadság bármi másnál fontosabb az életben. Hogyan lehetséges ez? A válasz rendkívül egyszerű, azonban előbb következzen némi fejtágítás.
Tulajdonképpen mi az a sintó (és miért nem hivatkozunk rá -izmusként)?
Először is fontos megjegyezni azt, hogy a sintó nem egy dogmatikus vallás. Sok más hittel ellentétben nincs alapítója, nincs szent könyve és még kőbe vésett szabályai sincsenek. Ezért nem emlegetjük általában a sintót -izmusként, a híveit pedig sokkal inkább nevezzük a „sintó követőinek” mintsem „sintoistáknak”. Erre egyébként maga a sintó kifejezés (神道) is következtetni enged, hiszen két kanjiból áll: shin (神) és do (道). Míg az első jelentése nagyjából Isten vagy szellem, addig a második egyfajta filozófiai utat jelent. Ugyanez a kanji található meg például az olyan szavakban is mint a busido, azaz a szamuráj útja (武士道) vagy a különböző harcművészetek, mint például a judo (柔道) vagy a kendo (剣道), hiszen ezek mindegyike egyfajta életvitelt, életszemléletet, filozófiát is magába foglal.
Érdemes megemlíteni azt is, hogy a sintó követői nem a szó klasszikus értelmében vett isteneket tisztelnek. A sintó Kamik (神) a természeti világgal és mindennapi életünkkel összefonódó entitások, ha úgy tetszik lelkek vagy szellemek. Nem a természetet irányító természetfeletti lények azonban. A megannyi Kami egytől egyig a természet része, annak megtestesítője. Olyan létezők, akik mindenütt körül vesznek minket, de az öt érzékszervünk segítségével nem érzékeljük a jelenlétüket (sokszor fizikailag igen, hiszen a sintó gyakran természeti jelenségeket és helyszíneket is a Kamik megnyilvánulása vagy otthonaként tisztel, lásd a villámlást, a shimenawa (標縄)kötelekkel körbefont szent fákat vagy épp a Fuji hegységet, ami Konohanasakuya-hime, a hegység és a vulkánok Kamijának otthona).
Azt is mondhatnánk, hogy míg a zsidóság vagy az egyházi kereszténység a természetet egy alkotó Isten által alárendeli az embernek (“Akkor ezt mondta Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra: uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a jószágokon, az összes vadállaton és az összes csúszómászón, ami a földön csúszik-mászik.” – I. Móz 1: 24-31), addig a sintó mindannyiunkat egy nagy egész, a természet részeként kezel. Beleértve ebbe a tengereket, a hegyeket, a növényeket, az állatokat, az embereket és természetesen magukat a Kamikat is.
Ez a fajta gondolkodásmód és a dogmák hiánya némileg idegen lehet azok számára, akik egy vallást a nyugati értelemben vett módon szeretnének meghatározni. Utóbbi azonban egyáltalán nem jelenti azt, hogy a sintó egy teljes mértékben szabadon kezelhető és értelmezhető, „anarchisztikus” dolog lenne. Megvannak a maga sajátos elképzelései, nézetei, fogalmai és eszményei. Az úgynevezett „magvai”, amelyek meghatározzák a valóját és megkülönböztetik a többi vallástól.
Ilyen például a Magokoro (真心), azaz az őszinte szív ideája, ami az őszinteségre és a becsületességre való, mindennapos törekvést jelenti. Azt, hogy napról napra igyekszünk a legjobbat nyújtani magunkból, igyekszünk folyamatosan fejlődni, tanulni. De hasonló “mag” az úgynevezett Kansha (感謝), azaz a hála ideája is. Annak megértése és elfogadása, hogy körülöttünk minden – sokszor a nehéz és kellemetlen dolgok is – támogatnak és segítenek minket ebben a fejlődésben, az előrehaladásban, így ezekért érdemes tiszta szívből hálát adnunk.
Fontos továbbá a vertikális, hierarchikus kapcsolatok elfogadása és tisztelete, ami alatt többek közt a szüleink, tanáraink, mentoraink, az idősebbek vagy a szakemberek tiszteletét is érthetjük (abban az esetben persze, ha egészséges, nem bántalmazó kapcsolatot ápolunk velük). A legfőbb vertikális kapcsolatot pedig egyértelműen a Kami-sama-val való mindennapos kapcsolat jelenti. Itt érdemes megjegyezni azt is, hogy minél magasabban áll valaki a vertikális kapcsolati hierarchiában, annál nagyobb felelősség is nehezedik rá. A Kamik például isteni erényeikkel folyamatosan azon dolgoznak, hogy gondoskodjanak mindarról, amiért a kapcsolati rendszerben felelnek.
Lényeges továbbá a harmonikus, békés, együttműködő élet fenntartására, a másokra való odafigyelésre való törekvés. Ami persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy szó nélkül kellene tűrnünk az igazságtalanságot és a sérelmeket.
Fontos a tisztaság, mind testileg, mind lelkileg, mind pedig szellemileg. Ez ugyanis a megbecsülés jele mind a minket körülvevő világgal, mind pedig saját magunkkal szemben. Nem véletlen, hogy a sintó rituálék egytől egyig a megtisztulás köré épülne, és egy szentélylátogatás is a temizuya-val (手水舎), a bejáratnál található kúttal és az ott elvégzett egyszerű megtisztulási rituáléval kezdőik.
Hosszú oldalakat lehetne még írni a sintó teológiájával és a vallás filozófiájával kapcsolatban, többek közt a világ dolgait összekötő erőről (Go-en 御縁), a tisztaság (Harae 祓え) és a „tisztátalanság” (Kegare 穢れ) koncepciójáról, de a látható és láthatatlan világ kapcsolatáról is. De ezekről talán majd egy másik bejegyzésben, hiszen elvégre életemben először vagyok Japánban és már így is legalább két órát töltöttem el a szobában ülve ennek a bejegyzésnek a megírásával.
Jó, jó, dehát ez kultúrakisajátítás, nem?
Nem. Egyáltalán nem az. És ha másképp gondolod, akkor még nem tanultál eleget. Európaiként buddhistának lenni elfogadott dolog, nem? Igen, abszolút. Lehetsz európai születésűként muszlim? Semmi akadálya, abban az esetben persze, ha a betartod a “játékszabályokat”. Lehetsz japánként keresztény? Persze, hát Oszakában legalább 4-5 keresztény templomot láttam az elmúlt három hétben.
Szóval miben lenne más a sintó? Mindössze annyiban, hogy erőteljesen a japán kultúrában, a japán hagyományokban gyökerezik, és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a japán mentalitás olyan legyen, amilyennek ma világszerte ismerik. A szigetország tájegységenként változó hagyományainak összessége, mely attól függően, hogy Japán mely területén járunk, más és más arcát mutatja. Mégis egyfajta kulturális habarcsként működik, ami összetartja az ezerarcú tradíciókat, így alapvetően elválaszthatatlan a japán mindennapoktól. A kultúra minden aspektusában tetten érhető, a viselkedés- és gondolkodásmódban éppúgy, mint a társadalmi struktúra terén, vagy a művészet és a popkultúra vonatkozásában is.
Ettől függetlenül azonban a sintó egy nyitott vallás. Ha képes vagy megérteni és tiszteletben tartani a hagyományait, abban az esetben semmi akadálya annak, hogy a követője legyél. Elsőre talán furcsa, de olyan felszentelt sintó papok (Kannushi 神主) is léteznek, akik nem japán születésűek. Nem sokan vannak, de határozottan léteznek.
Hasegawa Izumi, a Shusse Inari szentély papnője egy rövid videóban a következőképp fogalmaz a témával kapcsolatban: mivel a Nap nem csupán Japánra ragyog és a természet csodái sem kizárólag Japánra korlátozódnak, éppen ezért bárhol a világon hálát adhatunk a Kamik jóságának és erejének, tisztelhetjük őket és megkérhetjük őket arra, hogy segítsenek minket.
Amaterasu Ōmikamiban tehát nem „egy japán istennőt”, hanem a Nap Kamiját, magát a Napot és azt tiszteled, amit a Nap ad neked. A Nap, ami reggelente rád is süt és neked is életet ad azáltal, hogy segít a zöldségek, a gyümölcsök és a gabona növekedését. Ilyen egyszerű az egész.
A sintó egyébként olyannyira nyitott, hogy nyugodtan gyakorolhatsz mellette más vallást is. Nem lehet azonban elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire fontos, hogy tiszteletben tartsd a tradíciókat és a szokásokat, és ne keverd azokat más vallás hagyományaival. Egy buddhista vagy épp keresztény oltár is jól megfér tehát a Kamidana (神棚) mellett (kérdés persze, hogy ez mennyire oké egy keresztény számára), azonban a kettő elemeit sosem szabad vegyíteni egymással, az eltérő vallásokra jellemző rituálékat és szimbólumokat nem szabad összemosni. Mindig teljes mértékben, a legnagyobb tiszteleten tartva, külön kell kezelni őket egymástól, máskülönben már valóban kulturális kisajátításról beszélünk.
(Szóval megkérném a pogány-buddhista-hindu-kersztény-stb hitek elemeiből összelopkodott, new age spirituális bullshitté összegyúrt katyvasz hívőit, hogy a csodatevő ásványaikkal és kínai piacos mandalás törölközőikkel együtt keressék meg a legközelebbi kijáratot és nyugodtan tolják el a biciklit. Köszönöm!)
Ha szeretnél többet tudni a témáról, egy jól megfogalmazott, összeszedett, mégis emészthető munka David Chart kötete, a Shinto Practice for Non-Japanese, amely két esszét tartalmaz és többek közt bemutatja azt, hogy milyen módon válhat valaki nem japán származásúként a sintó követőjévé és hogyan gyakorolhatja a hitét napi szinten a megfelelő körülmények közt, tiszteletteljes módon.
Szóval mit jelent nekem a sintó?
Számomra a sintó spirituális útmutatást nyújt. Segít abban, hogy megértsem a világ dolgait, hogy elfogadjam őket olyannak, amilyenek, hogy hálát adjak a dolgokért és hogy napról napra megpróbáljak ezek tükrében jobb emberré válni. Hogy a legapróbb dolgoknak is tudjak örülni, hogy folyamatosan tanuljak és fejlődjek. Segít érezni azt, hogy valahová tartozom, hogy az életem nem céltalan.
Mielőtt ki mertem ezt mondani, nagyjából egy évig csak olvastam, tájékozódtam és tanultam a témában, és ez most sincs másképp. Nem vagyok tökéletes, sok dolgot nem tudok, de szeretnék minél többet tanulni addig, amíg erre lehetőségem van.
Ugyanitt szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik támogatnak és segítenek ebben. Úgy másfél éve többek közt egy református és egy zsidó ismerősöm hittel és vallással kapcsolatos meglátásai is hozzásegítettek ahhoz, hogy mennyire fontos dolog hinni valamiben, mennyire jó érzés, ha az ember a legnehezebb percekben is kapaszkodhat valamibe. De köszönöm vallásfilozófiával egyáltalán nem foglalkozó ismerőseim elfogadását és megértését is.
Szóval röviden és tömören ennyi. Úgy gondolom, hogy sokunknak igazán szüksége lenne arra, hogy képes legyen valamibe kapaszkodni. De bízom abban, hogy idővel minden elveszett ember megtalálja majd a célját és képes lesz ugyanazt a boldogságot érezni, mint amit én érzek most egy kilométeres lépcsősor megmászása után, valahol Oszaka külvárosában, a tavaszi napsütésben.
———————————–
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél többet is olvasni a jövőben, támogathatod a munkámat a Donably profilomon vagy a PayPalon keresztül is (a Donably nem igényel regisztrációt). Persze nem muszáj. A döntés rajtad áll.
Ha pedig szeretnél fotókat és egyéb exkluzív tartalmakat is látni, YouTube-on, Tumblren és Instagramon is követhetsz. OI!
