Kedves Iwata-san!

Ismét csak Önhöz fordulok, véleményem szerint ugyanis Ön lehet az egyetlen, aki talán választ tud adni egy kérdésemre. Mondja meg nekem, kérem (de legyen őszinte): lehet-e Ön szerint valaki egyszerre a világ legeslegboldogabb és legszomorúbb embere?

Azt hiszem, amikor megérkeztem Japánba, voltak kétségeim. Ez egyáltalán nem az Önök hibája, sokkal inkább azoké az embereké, akik indulásom előtt azt sugallták a számomra, hogy az Önök országába érkezve egészen más lesz a helyzet a fejemben már évek óta élő, rózsaszín ködbe burkolózó képhez képest. Na, meg persze a hongkongi reptéré, amiért mágushoz méltó módon sikeresen elfaszolták a poggyászomat. De ez már mind a múlté. Mondhatni, lényegtelen. A poggyász meglett, a negatív kisugárzású emberek pedig nyugodtan mehetnek és (már elnézést a kifejezésért, de) egytől egyig megbaszhatják magukat. Az itt töltött idő alatt ugyanis egyetlen rossz napom sem volt.

Japánban még a legátlagosabb hétköznap is felért egy csodával. Rettenetesen sok minden láttam, rengeteget tapasztaltam, óriási mennyiségű élményt sikerült felhalmoznom és legalább ennyi dolgot átértékeltem magamban. És hát ezalatt az idő alatt gyakorlatilag semmiféle negatív dolog nem történt velem. Tényleg. Semmi.

Még amikor Tokióban elhagytam a jegyem a vonaton és pánikrohamot kaptam, akkor is egyetlen pillanat alatt megoldódott a helyzet (innen is köszönöm a segítséget, elképesztően jó fej Állomásfőnök-san!). Annyi kedvességet kaptam itt, mint az elmúlt tíz év alatt talán összesen nem. Ha egyetlen olyan dolgot kellene mondanom, ami nem fog hiányozni Japánból, gyakorlatilag semmi sem jutna eszembe. Próbálkoztam, de tényleg semmi. (Még azt sem bánom, hogy az emberek néha összevissza bicikliznek, amitől én néha sokkot kapok és lemerevedek a járdán, mint egy reflektorfénybe szaladó vad. Erről is csak egy gyermekkori trauma tehet, amikor elütött egy biciklista.) Szóval a korábban alkotott pozitív kép minden részlete ezerszeresére erősödött. És most megszakad a szívem, hogy el kell mennem innen.

Kedves Iwata-san! Ha úgy tetszik, maga volt itt az első ismerősöm. Az, hogy az országba belépve gyakorlatilag Önnel találkoztam először, rengeteg erőt adott ahhoz, hogy minden előttem álló nehézséget gördülékenyen vegyek és képes legyek legyőzni. Az elveszett poggyász hiányától kezdve a konbinikben történő vásárlástól való szorongáson át egészen a kaotikus metróállomásokon történő bolyongásig.

Egyvalamit azonban most képtelen vagyok leküzdeni. Azt a mérhetetlen keserűséget, amit amiatt érzek, hogy haza kell utaznom.

Bután hangzik, tudom, de Oszaka kissé már olyan számomra, mintha az otthonom lenne. Kicsivel kevesebb mint egy hónapot töltöttem ebben a városban és itt ismerkedtem meg minden olyan dologgal, ami japán. Itt szálltam fel először dugig lévő metróra, itt vásároltam az első szuvenírt (az elveszett poggyász miatt egy csomag alsónadrágot és zoknit magamnak, de ezt most hagyjuk is, tényleg), itt látogattam el az első szentélybe és ami talán a legfontosabb, hogy annyi év után itt lettem újra szerelmes. Úgy igazán.

Igen, kedves Iwata-san! Bután hangzik, de lassan 35 éves fejjel újból úgy érzem magam, mint egy idióta tinédzser. Itt ismertem meg a világ legcsodálatosabb nőjét, akiért azt hiszem, bármit képes lennék megtenni. És akit lehetséges, hogy soha többé nem láthatok majd újra. Vagy ha igen, akkor csak hosszú hónapok múlva, ezalatt az idő alatt pedig bármi megtörténhet. Yuko ugyanis egy csodálatos lány, és nem lepne meg, ha mire visszatérek, addigra találna maga mellé egy olyasvalakit, aki képes őt napról napra igazán boldoggá tenni.

Nos, Iwata-san, ez a helyzet. Segítsen rajtam, kérem! Mondja meg nekem, de őszintén: lehet-e Ön szerint valaki egyszerre a világ legeslegboldogabb és legszomorúbb embere? Mit tegyek most, egy ilyen helyzetben, amikor az annyi idő után végre összeforrt szívem újból apró, az eddigieknél is sokkal apróbb darabokra tört?

Ez a másfél hónap olyan volt Önöknél, mint egy gyönyörű karambol. A világ legcsodálatosabb balesete. Száguldás, felfedezés, önfeledt boldogság, majd az utolsó pillanatban egy hatalmas csattanás.

Most egyetlen fillér nélkül a zsebemben kell felszállnom a Hongkongba induló járatra, hogy aztán tovább repüljek Frankfurtba, végül pedig újra a budapesti flasztert tapossam. Kedves Iwata-san! Tudom, hogy Önhöz őszinte lehetek. Kérem, ne mondja el senkinek, de mérhetetlenül kétségbe vagyok esve. Azt hiszem, ha nem szívhatom hamarosan újra a csodálatos oszakai levegőt, mint egy búra alatt felejtett virág, lassan de biztosan el fogok sorvadni. Ha pedig nem láthatom újra Yukot, abba egész biztosan belepusztulok.

Segítsen rajtam tehát, ha tud, legalább néhány biztató szóval. Vagy ha nem is, akkor arra kérem, a poggyászomra azért vigyázzon! Rengeteg csodálatos emléket kell ugyanis hazavinnem benne, habár, a legjobb dolgokat sajnos lehetetlen lenne becsomagolni.

De nem is fárasztanám tovább. Tudom, hogy rengeteg a munkája. Rengeteg más bőröndön kell, hogy ott legyen még a szeme. Mindenesetre köszönöm az eddigi kedvességét! Köszönök mindent és bízom abban, hogy egyszer még újra találkozunk. Ha máshogy nem is, de legalább egy elveszett csomag ügyével kapcsolatban.

A legjobbakat kívánom Önnek, a Kansai Reptérnek, Oszakának és természetesen egész Japánnak! És kérem, ha esetleg lehetősége lenne arra, hogy magasabb körökben is közbenjárjon, tegyen róla, hogy Yukonak szép élete legyen, aminek, ha lehetséges ilyen vagy olyan formában, de én is a részese lehetek.

Továbbra is a legmélyebb tisztelettel, az Ön talán legnagyobb csodálója:

D.G. (és véletlenül sem G.D.)
– jelenleg állástalan szabadúszó szövegíró és zug-angoltanár, aki már sok mindent megélt, de talán még soha életében nem tört össze ennyire a szíve –