Ahogy a Narából befutó szerelvénytől sétálok az aluljárón át, egyszer csak egy hatalmas luxus bevásárlóutcán találom magam. Semmiféle átmenet a tranzitzónából. Egyszerűen belépek a közepébe. A boltokban csinos eladóhölgyek ékszereket és exkluzív ruhákat kínálnak, közben a hangszórókból a Fake Plastic Trees duruzsol a Radioheadtől. Egyértelmű bizonyítéka annak, hogy a valóság egy japán-amerikai romantikus kooprodukció. A Lost in Translation olcsó spin-offja Bill Murray helyett egy kelet-európai hátizsákos turistával. Legnagyobb megrökönyödésemre én vagyok a főszereplő. Azért valljuk be, ez eléggé menő.
Azt hiszem egyébként, hogy úgy két éve voltam utoljára igazi randin. Az határozottan nem sikerült jól. Egyetlen hatalmas görcsbe rándult gyomorként feszengtem végig az egészet, csak azért, hogy a végére teljesen hülyét csináljak magamból. Azóta próbálom ezt elfelejteni és nem erőltetni az ilyesmit. Helyette egyszerűen csak rábízni magam az életre. Ha valaminek jönnie kell, hát majd jön. A Tinder is csak azért van rajta a mobilomon, hogy unalmamban lapozgassam, ellenben véletlenül se húzzak senkit jobbra. Soha. Jobb a békesség.
Apropó, Tinder. Muszáj megjegyeznem, hogy egyébként tiszta szívemből gyűlölöm az internetet. Vagyis ez természetesen ilyen formában nem igaz. Az internet jó dolog. Másfél hónap alatt Japánban meghaltam volna GoogleMaps nélkül, még akkor is, ha az a szerencsétlen szar Oszaka belvárosa helyett épp a Jodo-gava folyó közepére pozicionált vagy a Nara Park helyett egy rizsföld közepére vezetett. Szóval az internet alapvetően fasza dolog, néhány kattintással rendelhetünk például szexrobotot egy kínai raktár mélyéről vagy a világ bármely pontjáról tarthatjuk a kapcsolatot azokkal az emberekkel, akiket igazából a hátunk közepére kívánunk (Nem! Te, aki olvasod! Nem rád gondoltam!!4). Sok mindenre jó, hazudnék, ha azt mondanám, hogy valóban gyűlölöm.
Amit azonban tiszta szívemből rühellek és megvetek, azok az olyan oldalak, amelyek hangzatos szalagcímekkel és kattintásvadász posztokkal aljasítják a japán kultúrát és mindennapokat egyfajta bazári látványossággá és általában véve az egész országot valamiféle weeb vidámparkként próbálják beállítani. A 9GAG-nek és a ReddItnek köszönhetően ma már minden második retardált meg van győződve például arról, hogy Japánban minden egyes sarkon találni egy automatát diáklányok használt bugyijaival és hát jobb, ha felkészülsz arra, hogy már utazás előtt elkezd tikkelni a szemhéjad és ökölbe szorul a kezed az erre utaló, balfasz megjegyzésektől.
Tény persze, hogy Japánban találkozik furcsa dolgokkal és emberekkel az egyszeri turista. Mint ahogy egyébként bárhol máshol a világon (én Budapesten napi szinten utazok az 1-es villamossal, szóval nekem nem kell bemutatni azt, hogy mi a weird). Azt feltételezni azonban, hogy minden második japán sarariman kislánymintás testpárnával alszik és/vagy polipcsápokat dugdos a testnyílásaiba nagyjából olyan lenne, mint azt állítani, hogy egy átlag német hivatalnok birodalmi zászlóba csavart testtel Adolf Hitler beszédeire maszturbál, hogy az összes osztráknak van egy saját szexrabszolgája egy hat lakatra zárt, sötét pincében, vagy hogy a magyarok többsége rajongásig szereti a Hooligans együttes zenéjét. Egész biztos, hogy léteznek ilyen emberek, de azért a számuk remélhetőleg túl alacsony ahhoz, hogy egy egész nemzetet és kultúrát reprezentáljanak.
Ugyanígy tartózkodom az olyan oldalaktól is, amelyek SEO kompatibilis módon, pontokba szedett baromságok formájában próbálják meg letolni a torkodon a frankót. 5 dolog, amit sose tegyél, ha transznemű japán kamionsorőrrel randizol. 10 dolog, ami miatt nem érdemes idén a Kansai régióban trippert kapnod. 3+1 szabály, amit érdemes betartanod, ha nem szeretnéd, hogy a Yakuza lenyisszantsa a péniszedet. És még sorolhatnám. De a semmirevaló tanácsok természetesen a társkereső applikációk használatát illetően is végeláthatatlanok.
Világéletemben úgy voltam vele egyébként, hogy az online társkeresés egy olyan szint, amire az ember csak akkor süllyed, ha már nagyon kétségbeesett. Nos, ezt a véleményemet valamilyen szinten még ma is fenntartom, ellenben 35 éves fejjel egy egyedülálló férfi számára azt hiszem, van az a szint. Az ember ilyenkor már nyugodtan lehet kétségbeesett. Másrészről pedig rá kellett jönnöm arra, hogy személyesen ismerkedni még Magyarországon sem tudok, nemhogy Japánban, ahol a nyelvet nem (vagy csak alig) beszélő gaijinként esélyem sem lenne lányokkal szóba elegyedni. Egyszóval maradt a Tinder és a Bumble. És hát sajnos az a helyzet, hogy nem tudom megállni, hogy megosszam veletek a tapasztalataimat. Szóval jöjjön most a
3+1 tutifrankó dolog, amit mindenképp tudnod kell, ha Japánban társkereső appot használsz
1. Felejtsd el a Tindert
Először is érdemes tudnod, hogy habár a Tinder neve nyugaton egyet jelent a társkereső app fogalmával, Japánban igazából szart sem ér. Már persze akkor, ha nem beszélsz japánul és egyébként is csak átutazóban, turistaként vagy az országban. Ebben az esetben nyugodtan törölheted is a picsába, úgysem fogsz vele semmire se menni.
A Tinderen egy hét után sem találkoztam a “beszélgetünk, találkozunk, aztán majd valami kialakul.” felfogású nőkkel. Itt mindenki azonnali, életre szóló szerelmet keres, amibe a turistavízum sajnos nem fér bele. Vagy épp egy rendes kúrópajtit (és hát erre a szerepre, valljuk be, egy szőrös, csóró külföldinél találni itt sokkal jobb partit is.)
2. Ha nem felejted el a Tindert, sose használd éhesen
A nők többsége a japán Tinderen egyértelműen vagy szakácsnak vagy gasztrobloggernek készül. Szinte az egész alkalmazás olyan, mint egy elegáns nemzeti étterem étlapja. A profilok többségén exkluzív szusi tálak, gőzölgő ramen és udon vagy épp zamatos gyümölcsök fogadnak.
Hogy miért? Hát, gondolom azért, mert a japán lányok szeretnek enni. Nincs ezzel semmi probléma, mert én is. Azzal viszont már annál inkább, hogy ezen az appon kevés olyan nőt fogsz majd találni, aki valamicskét angolul is beszél, matchelni is fogsz vele, és két mondatnál többet kommunikáltok, hogy aztán tényleg elmehessetek egy étterembe, ahol a gatyádat is ráköltheted egy fasza vacsorára. Egyszóval szerény véleményem szerint a Tinder Japánban tökéletes időpocséklás. Dobd ki a picsába és lépj tovább.
3. Töltsd le a Bumble-t
Korábban sosem próbáltam a Bumble-t, azonban ez az app kifejezetten szimpatikus lett azután, hogy megtudtam: itt nem a férfinak kell elsőként lépnie!!4! A Bumble használatával a match csak az első lépés. A közös szimpátia kifejezése. Ha ez megvolt, a nőnek kell elindítania a beszélgetést.
Ez azért kurva jó, mert így nem kell tartanod azoktól a passzív-agresszív picsáktól, akiknek már a bemutatkozásuk is csak annyiból áll, hogy „Ha csak a szia, mizu megy, akkor balra!” (Ezt így most japánul nem tudom, de egész biztosan megvan a helyi megfelelője.)
Összességében három hét alatt itt sokkal több olyan lánnyal találkoztam, aki – ha csak egy kicsit is, de – beszél angolul és legalább pár mondatot tudtok váltani azelőtt, hogy soha többé ne írna neked. Mert hidd el, rengetegen lesznek, akik már egy szia után sem fognak újból írni. Pláne, ha csak átutazóban vagy valahol. Ezt bizony le kell nyelni. Aki társkereső appokat használ, annak a büszkeség fogalma már úgyis ismeretlen, szóval teljesen mindegy, nem?
+1. Ne szarakodj napokig. Hívd randira!
Több olyan lánnyal is beszélgettem, akikkel úgy tűnt, megvan a közös hang. Közülük az elsőt elhívtam egy kávéra, amiben minden további nélkül benne is volt, ellenben előre nem látható családi okok miatt erre mégsem került sor. Nagyon kedves azonban, azóta is ír néha és megkérdezi, mi a helyzet velem. Egy másik lánnyal 2 hétig beszélgettünk, azonban folyamatosan elkerültük egymást. Amikor én Oszakában voltam, ő Tokióban, ezután pedig épp fordítva.
A legnagyobb meglepetést azonban Yuko okozta. Yukoval meglepően simán ment minden. Nem szarakodtam és pár üzenet után azonnal megkérdeztem, hogy lenne-e kedve meginni velem valamit. Erre azt válaszolta, hogy nagyon szívesen, viszont épp elutazik Koreába. Amikor pedig már elengedtem volna a dolgot, írt egy üzenetet, hogy öt nap múlva viszont újból Japánban lesz, szóval, ha gondolom, találkozna velem.
És gondoltam.
*
Szóval az a helyzet, hogy már nagyon régóta nem volt igazi randim. És most lesz. Japánban, egy japán nővel fogok vacsorázni. Ha valaki ezt öt évvel ezelőtt mondta volna nekem, valószínűleg a képébe röhögtem volna. Most viszont valahogy az egészet a világ legtermészetesebb dolgának érzem. Könnyű vagyok, önfeledt és jó a kedvem. Kurva jó. Még az sem tudja elrontani, hogy kicsivel az érkezés előtt elkezd esni az eső és az utolsó hétre végül csak vennem kell egy esernyőt. Itt Dotonbori környékén az istenért sem találok olyan helyet, ahonnan csak úgy elhozhatnék egyet, pedig Kiotóban a bevásárlóutcán például ez volt a módi. (Sőt, Narában is elhoztam egyet egy buszmegállóból, bár abban most sem vagyok teljesen biztos, hogy azt így lehetett-e vagy tudtomon kívül eltulajdonítottam. Amennyiben az utóbbi, ebben az esetben ごめんなさい!)
Amúgy be is lehetnék feszülve. Mi van, ha Yukoval nem értjük meg egymást? Mi van, ha nem tudunk majd miről beszélgetni? Mi van, ha unalmasnak talál? Vagy ha egyszerűen megijed az arcomnak nevezett jóízlés elleni holokauszttól? Mennyire lehet alapvetően kínos a kultúraközi csend?
Szerencsére ezt az érzést egy pillanatra sem kell megtapasztalnom, Yuko ugyanis a legaranyosabb nő, akivel valaha találkoztam. Vidám, energikus, laza, vicces. Képtelenség unatkozni mellette. És Yuko ráadásul szép. Gyönyörű.
36 éves, szociális munkásként dolgozik. Oszakában született, itt nőtt fel és kétszer két évet dolgozott Tokióban. Helyiként ő ajánl két éttermet, amelyek közül végül egy Okonomiyakizóban kötünk ki. Az Okonomiyaki (お好み焼き) vaslapon sült, zöldséges palacsintaféleség, amely különböző összetevőkből állhat. Az alapja liszt, tojás és reszelt káposzta, amit a különböző feltétek, a sűrű, barna okonomi szósz, a japán majonéz és a papírvékony, umamiban gazdag bonito pehely tesz teljessé. Népszerű street food, amit nemes egyszerűséggel a japán pizzaként is szoktak emlegetni. Az étterem különlegessége azonban az, hogy itt csak az alapanyagokat kapod meg a vacsorához. Ezekből egy forró vaslapon neked kell megsütni a saját Okonomiyakidat. Mindezt egy privát kis tatamis boxban, így ennél tökéletesebb randihelyszínt el sem tudnék képzelni. Két különböző feltétet választunk, hogy megoszthassuk egymással a saját Okonomiyakinkat.
Mindenesetre izgulok, mert még sosem csináltam ilyesmit. Yuko azonban rutinos, kézben tartja a dolgokat. Japánul intézi a rendelést, a sütéshez szükséges instrukciókat pedig az étlap hátáról fordítja nekem. Nem tökéletesen, de elég jól beszél angolul, a legtöbb japánhoz képest, akivel találkoztam, szerintem nagyon jól. Ő persze azt mondja, hogy egyáltalán nem és képtelenség meggyőzni az ellenkezőjéről.
Yuko kezében nagyon jól áll a spatula és az elvőpálcika is. Első ránézésre rutinos szakácsnak mondanám, habár azt mondja, otthon csak a legegyszerűbb dolgokat főzi. Összességében persze egy jó Okonomiyakit nem sokkal nehezebb elkészíteni egy omlettnél. A végeredmény így, habár megjelenésre nem is teljesen tökéletes, ízre annál inkább.
És hát sajnos az a helyzet, hogy ez az este minden szempontból tökéletes. Fél óra elég ahhoz, hogy halálosan beleszeressek Yukoba. Gyakorlatilag minden megvan benne, amit az elmúlt öt évben kerestem. Ha egyetlen dolgot kívánhatnék egész hátralévő életemre, az most egészen biztosan az lenne, hogy soha többé ne kelljen elhagynom Oszakát.
Az Okonoiyaki után még sütizni megyünk. Az Americanben a huszadik század közepének nyugati cukrászdáit megidéző a hangulat. Itt különleges, cseresznyevirágos süteményt eszünk. Végül Yuko elkísér az állomásra, ahol egy közös fotó után még épphogy marad időm megkérdezni tőle, hogy tudnánk-e újból találkozni amíg Japánban vagyok. Azt mondja, talán igen.
Bizakodó vagyok, de kicsit szomorú. Amikor rám ír WhatsAppon, már a vonaton ülök. Ha ráérek vasárnap, vacsorázzunk együtt újra. Próbáljuk ki azt a szusizót, amit B-tervként ajánlott, hiszen az ember nem hagyhatja el úgy Japánt, hogy ne próbált volna ki legalább egy kis helyi szusiéttermet. És milyen igaza van!
Amikor Ayameike állomáson leszállok, sötét van és szitál az eső. A szállásom alig tíz perc sétára található innen, de az egyforma kis utcákon sikerül úgy elkeverednem, hogy közel egy órába telik, mire megtalálom. A GoogleMaps ahelyett, hogy segítene, csak szabotál. Bármit is csinálok, legalább négy sarokkal odébb irányít. Ha reggel nem jegyeztem volna meg azt, hogy a lakástól két sarokra van egy tó, akkor talán még most is fantomként bolyonganék Nara külvárosában. Lehetnék akár ideges is, de miért lennék? Hiszen az élet csodálatos!
Mielőtt álomba merülnék azon gondolkodom, hogy ha tehetném, legszívesebben azonnal megkérném Yuko kezét. De aztán végül be kell látnom, hogy ez mégis csak a valóság, bármennyire is olyan, mint egy japán-amerikai romantikus kooprodukció. Már csak egy hét van hátra és mehetek haza Budapestre. Egyelőre fogalmam sincs, hogy hogyan fogom ezt kiheverni.
*
A következő három nap ólomlábakon vánszorog. Odakint szakad az eső, a lakásban pedig nem tudok mit kezdeni magammal. Yuko csak reggel és este válaszol az üzenetekre, esetleg délben, mert hát napközben dolgozik. Azt pedig nyilván mindenki sejti, milyenek egy japán tisztviselő mindennapjai. Mindenesetre semmi másra nem tudok gondolni, csak rá. Narában a központi postahivatal előtt áll egy postaláda, aminek a tetejét egy kis bronzszobor díszíti. A nyugat és kelet közt kereskedelmi kapocsként szolgáló Selyemútnak állít emléket. Míg Japánt egy szikaszarvas, a közel-keleti karavánokat egy teve figurája jelképezi. Számomra azonban ez a szobrocska mostantól örökké a Yukoval való ismertséget jeleni, amin ő a kecses, kedves és elbűvölő szarvas, én meg a furcsa, szőrös idegen, a teve.
*
Néhány üzenetváltás után vasárnap este 6-ra beszéljük meg a következő találkozót. Persze már reggel alig tudok mit kezdeni magammal. Aztán amikor Yuko megkérdezi, hogy szeretném-e megnézni vele a cseresznyevirágokat az Okawa folyó menti parkban 3-tól, akkor úgy érzem, szétrobbanok az örömtől. A Temmabashi állomásnál találkozunk, és még szerencse, hogy hamarabb érkezem, mert természetesen a GoogleMaps ismét rossz helyre visz. Yuko azonban nem haragszik. Amikor elnézést kérek és elküldöm neki, hogy hol vagyok, csak annyit ír, hogy „No sorry!!” és azonnal küldi a koodinátákat. Két perc múlva pedig már indulunk is, hogy a különleges cseresznyefák alatt sétálgassunk, amelyek épp most vannak a virágzás csúcsán és csupán egy hétig, belépőjegy ellenében megtekinthető látványosságnak számítanak. Kiotóban a cseresznyevirágzás gyönyörű volt. Tokióban is rengeteg szép helyen jártam. De egyvalami biztos: a sakura itt a legcsodálatosabb. Persze talán csak azért, mert Yuko is itt van velem, aki elképesztően aranyosan, az alkalomhoz illő, rózsaszín virágos ruhában érkezett.
Ezután teázunk egyet, majd elmegyünk az Osaka Tenmangu szentélybe és közösen imádkozunk. Itt csak azért kérek ismét egy goshuint, hogy ez legyen az, ami lezárja a goshuinchomat. Azt hiszem ugyanis, hogy ennél szebben nem lehetne.
Végül kiállva a nagyjából fél órás sort a Harukoma szusibárban vacsorázunk. Közel a Tenjimbashisuji 6-chome állomáshoz, aminek a környékén található az első szállásom is, ahol három hetet töltöttem. Az étterem alig nagyobb, mint egy magyar kiskocsma. A hosszú pult előtt ülünk, velünk szemben gyakorlott séfek dolgoznak, láthatóan nagyon élvezik azt, amit csinálnak és teljes mértékben megértem őket. A hely élettel teli és hangos, a pincérek kiabálnak, a vendégek nevetnek, közben pedig csörögnek a poharak. A levegő az umami édes illatától súlyos. Közvetlenül az ülőhelyünk előtt, üveg mögött sorakoznak a friss alapanyagok: tonhal, lazac, polip, tintahal, tengeri uborka és minden, amit a tenger adhat. A rendelések folyamatosan pörögnek és nem véletlenül. A legolcsóbb nigirik közül már 100 yenért is választhatsz két darabot, míg a legdrágábbakat 500-600 yenes áron adják. Ez az otthoni árakhoz képest szinte ingyen van, arról nem is beszélve, hogy a minőség egyszerűen utánozhatatlan.
Mindketten degeszre esszük magunkat és ha tehetném, minden nap így tennék. Nemcsak azért, mert ez életem legjobb szusija, hanem azért is, mert Yukoval itt ülve annyira kurvára otthon érezem magam, hogy az szavakkal leírhatatlan. Amikor távozás előtt kimegyek a mosdóba, talán még egy könnycsepp is végiggurul az arcomon (végül csak itthon bőgöm el magam). Ezután a többi most nem fontos. Vagyis de, nekem nagyon is, de itt legyen elég ennyi.
*
A legkétesebb városrészben, a Tsutenkaku toronytól néhány utcára található hotelben csak fekszem és bámulom a plafont. Hallgatom a kint ötpercenként elrobogó vonatot meg a szomszédban ötezres hangerőn orrot szívó, harákoló és turházó kínait és közben azon gondolkodom, hogy mennyire hihetetlenül gyorsan elment ez a másfél hónap. Meg azon, hogy alig egy órája annak, hogy nem láttam Yukot és máris rettenetesen hiányzik. Nagyon szeretném hallani, ahogy azt mondja nekem, hogy „mochi”.
Fogalmam sincs, hogy most hogyan tovább. Kétségbe vagyok esve. Szeretném megírni neki, hogy egy csodálatos ember. Hogy egy gyönyörű nő és hogy ha lehetne, a világ összes idejét vele tölteném. De tudom, hogy ezt itt így, ilyen formában nem lehet. Ráadásul a Nonomiya szentélyben húzott Omikuji nem sok jót jósol és határozottan türelemre int.
Azt hiszem, megszakad a szívem. Hogy bele fogok pusztulni. De egyvalami egészen biztos: akárhogy is lesz, én elmondhatatlanul örülök annak, hogy 2018-ban végül nem ettem meg azt a kurva üveg nyugtatót, amivel hetekig, talán hónapokig is szemeztem a polcon.
És hát mivel ezt nyilván úgysem fogod sosem olvasni. Kanjival nem tudom, melyik írásmód a helyes, szóval:
ゆうこ! 好きやねん, 会えなくて寂しいです。
Update: azóta tudom. 裕子 <3
————————
Ha tetszett a bejegyzés és szeretnél többet is olvasni a jövőben, támogathatod a munkámat a Donably profilomon vagy a PayPalon keresztül is (a Donably nem igényel regisztrációt, hahó!).
Ha pedig szeretnél fotókat és egyéb exkluzív tartalmakat is látni, YouTube-on, Tumblren és Instagramon is követhetsz. OI!
